Ábrahám-Fúrús András polgármester ünnepi beszéde a városi ünnepségen:

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Március 15.-e van. A tavasz azon emlékezetes napja, mikor ünnepi díszbe öltözik az ország, kitűzzük a kokárdákat és emlékezünk. Emlékezünk az 1848-as márciusi ifjakra, akik kiálltak hazánk függetlenségéért, akik között volt egyszerű munkás ember, tollforgató és nemes ember is. Akkor, együtt küzdött Magyarország szabadságáért, gazdag és szegény.

Ez volt az első lépése a 48-49-s szabadságharcnak, amikor az ország lakossága félretette az itt élő népek, társadalmi csoportok közötti ellentéteket és összefogva, a közös célért cselekedett.

Petőfi és társai lelkesítették a fővárost, majd később az egész országot, és akkor valami elkezdődött. Az emberek megértették, hogy fontosabb a nagy közös ügy, mint az apró ellentétek, a személyes érdekek. Fontosabb volt az, hogy az ország sorsa rendeződjön, mint az, hogy egy-egy nemesnek, vezetőnek megmaradjon a hatalma.

Az akkori vezetők belátták, hogy jobb akár átlagemberként élni szabadságban, mint uralkodni másokon. Ennek érdekében pedig bölcs döntést hozva, nem azon marakodtak az országon vagy egy-egy városon belül, hogy ki legyen a vezér, kié legyen a helyi hatalom, hanem hogy megállítsák a nekik nem tetsző folyamatokat, hogy megépítsék azt a jövőt, amiben szívesen élik majd napjaikat.

1848-ban Magyarországnak választania kellett. Választani, hogy milyen jövőt akarnak. A magyarok bölcsek voltak, mert látták, hogy változásra van szükség, és felismerték, hogy változást csak összefogással lehet elérni. 1848 március 15-én nem a kifogásokat keresték, hogy miért ne cselekedjenek. Senki sem mondta azt, hogy ne menjünk a múzeumhoz, mert fúj a szél, esik az eső vagy éppen süt a nap… És nem is az egyéni érdekeiket nézték. Nem arról szóltak az események, hogy többen megkérdőjelezték volna, miért Petőfi ír verset, miért nem valaki más, vagy később, hogy miért pont Kossuth toboroz katonákat. Bölcsek voltak és belátták, egyénenként is csak akkor lesznek sikeresek, ha egy sikeres csoporthoz tartoznak.Ha tanulunk a történelemből, akkor ezt érdemes megtanulnunk.

 

Könnyebb sikeresnek lenni, egy sikeres városban, könnyebb összefogással eredményeket elérni. Ahogy pedig a 48-asok sikereket és változást tudtak elérni, úgy mi itt a jelenben és a jövőben is sikeresek lehetünk, ha nem azokat a pontokat keressük, amikben különbözünk, hanem azokat, melyekben egyetértünk. Sikeresek lehetünk, ha tanulunk elődeinktől, és nem az egyéni érdekeinket tekintjük elsődlegesnek, hanem a közös sikert, aminek érdekében hajlandóak vagyunk kompromisszumokat kötni.

1848-ban Petőfi erre a napra verset írt. Eredetileg úgy kezdte: „Rajta magyar, hí a haza”. Azt mondták neki: ez nincs így jól. A magyar csak úgy tud elindulni, ha talpra áll. Áthúzta a „rajta” szót és odaírta: „Talpra”. „Talpra magyar”. S, a nemzet talpra állt.

Akkor, többek között ezekkel a sorokkal elkezdődött valami. Valami, aminek eredményeként ma már március 15.-e nemcsak ünnep, hanem egy olyan nap, amit szeretünk. Szeretjük, mert egyet jelent nekünk a szabadsággal. Szeretjük, mert szabadsághősöket adott nekünk. Van, akinek tudjuk a nevét közülük, van, akinek nem. Kossuth úgy hívta a honvédeket: névtelen félistenek.De akkoriban a többség a névtelen hős szerepét vállalta, nem az számított, hogy érvényesülni tudjon, hogy feljegyezzék a nevét, hanem a közös cél elérése.

A múltunkra oda kell figyelni, ápolni kell a hagyományokat, hiszen mai identitásunk a történelemben gyökerezik. Sok igazság van ebben a gondolatban, hiszen a múltunknak köszönhetünk rengeteg dolgot, amit tudnak rólunk a világban, amiről ismernek minket. Én hiszem, hogy nekünk Magyarországon és Kiskunmajsán is van mire büszkének lennünk most is. Hogy érünk-e annyit, mint Kossuth, Damjanich vagy éppen Vécsey?
Ezt majd az utókor eldönti, de az biztos, hogy nekünk kötelességünk úgy élni mindennapjainkat, hogy megpróbáljunk felzárkózni hozzájuk. Előre kell tekinteni. Egykoron a márciusi ifjak sem a múltba révedtek. Elismerték őseik nagyságát, de tetteiket a jelen és a megálmodott jövő határozta meg. Fontosabb volt nekik mindennapi nyugalmuknál gyermekeik, utódaik nyugalma. Elég, ha csak Petőfit vesszük példaként.
Egy kisgyermekes fiatalember,aki élhetett volna otthon átlagosan gyermekével és feleségével, ő azonban egy szebb és jobb világot képzelt el annak a gyermeknek, és ezért meghalni is kész volt. Ők akkor megfogalmazták követeléseiket, pontjikat, hogy szerintük mi a záloga az általuk elképzelt jövőnek. A pontok sorolása előtt pedig ott állt a mondat: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Kívánhatunk-e mást, ennél többet ma a nemzet ünnepén?

Ez bizony még most is aktuális, mert mi itt Majsán is ezt szeretnénk, és ezért dolgozunk nap mint nap. Nyugalom legyen közvetlen környezetünkben, hogy egyetértésben tegyük meg a tőlünk telhető legtöbbet szeretett városunkért, a legszűkebb értelemben vett hazánkért.

1848-ban ezért állt ki egyként a nemzet, és nekik is köszönhetjük azt, hogy azokká lettünk, akik most vagyunk. És ez az, amiért soha nem szabad elfelednünk azt, amit mindannyian tudunk, s amit március 15.-ének köszönhetünk:
Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza! Éljen Kiskunmajsa!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

No Comment

Minden vélemény számít!

Previous post

Lepkególlal hagytunk veszni két pontot

Next post

Megelőző vakcinázás kéknyelv ellen