Egy emberöltőnél is több idő – 36 esztendő – telt el a Szank község története című, ugyancsak dr. Forczek Zoltán által készített helytörténeti munka megjelenése óta.

Harminchat viharos esztendő.  Az 1977-ben még állócsillagnak látszott a település városiasodását nagyvonalúan elősegítő Cég, a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat, Szank termelőszövetkezetei, kisebb-nagyobb zavaroktól eltekintve, eredményesen működtek, Móricgát még társközsége volt Szanknak, a háztáji gazdaságokban több helyütt csekély bérezésért viseltes idegen egyenruhában oroszul beszélő katonák dolgoztak, akkor még se híre, se hamva nem volt a rendszerváltoztatásnak. A bányászközség címet önérzetesen viselő városiasodó településen virágzott a sport és a kultúra, állhatatosan ragyogott a nap,…”tiszta volt az ég, Zöld ág virított a föld ormain.”

Mi változott alig több mint egy emberöltő alatt Szankon? Sok egyéb mellett erre a kérdésre  is választ ad dr. Forczek Zoltán monográfiája.

Az első kiadás (1977) két részből áll. Az egyikben Janó Ákos kiskunhalasi néprajzkutató múzeumigazgató Nagy Czirok Lászlóval és Fehér Zoltánnal közösen Móricgáton és Szankon gyűjtött néprajzi anyagát, a másodikban  Forczek Zoltán különdíjas egyetemi diákkori dolgozatát veheti kézbe az olvasó Szank községgé alakulásának centenáriumán. Az akkor pályája kezdetén járó történész – magad uram, ha szolgád nincs! – magára vállalja a település(ek) természetföldrajzi bemutatását és Szank-Móricgát „legrégibb időktől napjainkig” terjedő időszakának megidézését. „A tanulmánykötet, amelyet a Kedves Olvasó a kezébe vesz, a község történeti és néprajzi monográfiájának első munkálatainak tekinthető” – olvashatjuk a könnyen illanó ígéretet a kötet előszavában. Minden bizonnyal elsősorban Forzek Zoltán konok következetességének köszönhető, hogy az ígéret valóra vált, és 2o13-ra igen színvonalas, jól kiérlelt monográfiát vehet kezébe az azóta már megöregedett Kedves Olvasó.

Lehetőségeit kihasználva, a korlátokat  tiszteletben tartva okos munkamegosztással élve a legrégebbi idők felidézését a közelmúltban e térségben eredményes ásatásokat végző régészeknek (Sz. Wilhelm Gábor, Rosta Szabolcs) engedi át a kötet szerkesztője (Szakál Aurél). A „kunvilág” (1246-1526) megjelenítésével ismét Forczek Zoltán veszi vissza a szót, s tartja is azt magánál egészen napjainkig. A szerző rokonszenvesen higgadt érveléssel, a tények pontos felidézésével oszlatja el a történelemkutatásban-idézésben nem egyszer lengedező örökösen divatos különféle színű ködöket, s tudatosítja e föld jelenlegi lakóival például azt a tényt, hogy a IV. Béla által e tájra telepített kunokat – részben már a törökök megjelenése előtt – felmorzsolta az idő, s aki most a kunok unokájának vallja magát, vaskosan téved. Igaz, volt idő, amikor érdemes volt visszaidézni a régi szép – kisajátított – múltat, mert előjogokkal járt az azonosulás. A redemptio lehetőségével, utak, hidak szabad használatbevételével, vérrel adózással.

szanktortenet1

Ezek a daliás idők azonban már visszavonhatatlanul elmúltak, nincs oka hát a visszakunosodásnak. Forczek Zoltán is egyértelművé teszi, hogy e föld és jelenlegi lakóinak története csak a XVIII. században kapcsolódott össze. Ekkor – a török kiűzése után – kerülhetett csak sor e tájék újbóli benépesítésére, a puszták hasznosítására. A történet mára már ismert. A Habsburgok a török kiűzése után, a hosszú felszabadító háború költségeire hivatkozva eladja ezt a területet a Német Lovagrendnek. Az ezt követő országos felháborodás, az 1715-ös országgyűlésen elhangzottak hatására is, a Lovagrend továbbadja „csendestársának”, a Pesti Invalidusok Házának (a törökök elleni hosszú háborúban hadi sérüléseket szenvedettek megsegítésére létrejött alapítványi szervezet) a Hármaskerületet. Az Invalidusok Háza aztán leehetővé teszi az önmegváltást, 1745-ben a Habsburgok beleegyezésével meghirdetett részleges jobbágyfelszabadítást, a redemptiot. Nyolc redemptus-település jöhet létre a Kiskunságban, négy délen (Kiskundorozsma, Kiskunhalas, Kiskunmajsa, Kiskunfélegyháza), négy északon (Kunszentmiklós, Kiskunlacháza, Szabadszállás, Fülöpszállás). A redemptus-településeken kívül még 36 lakatlan puszta található a Kiskunságban. Szank pusztáját a szentmiklósiak, Móricgátot a lacháziak vásárolják meg.

Hosszú idő telik el azonban, míg a messzire lakó  tulajdonosok rájönnek arra, hogy a nehezen ellenőrizhetőség miatt még a rideg állattartás is jelentős, sokszor vagyonvesztő kockázatokkal jár. Martalóc hadak, később betyárok és a szélsőséges időjárás teszik bizonytalanná a békés gyarapodást, a sokáig érvényben lévő tanyaépítés-tilalom pedig csak a csikorgó életmódban élőket tűri meg a pusztákon. Így aztán – tudjuk meg a most megjelenő monográfiából – a XIX. század végére csak öt család, (Bazsa, Pap-Szigeti, Pál, Segesvári, Somogyi és Tabajdi) marad meg a kunszentmuklósi eredetűek közül Szankon. Ez a változás a település(ek) vallási összetételén is jól kimutatható, a Majsáról, Félegyházáról és Szegedről érkező új meghonosodók lassanként katolikus többségűekké teszik Szankot és Móricgátot. A rideg állattartást haszonelvűségi okokból, kényszerűen felváltja a földművelősre való áttérés a négy-öt aranykorona értékű-erejű földeken. A földek tagosítása nehezen megy, a tulajdonos szentmiklósiak abban reménykednek, hogy csoda történik és hirtelen felértékelődnek rossz minőségű földjeik, így aztán igen lassan alakul ki az önálló közösségi élet feltétele, a „röghözkötés”, a saját földek birtokba vétele-adása. (A Szankon megtelepedők közül még  1857-ben is az 530 itt lakó közül csak azok egynegyede számít állandó lakosnak, a többiek ’jövő-menő idegenek”.) Az élet számkivetettjeiből lett szilaj pásztorok nehezen szokják meg a földtúró paraszti életet, különösen az ilyen szikes, futóhomokos földeken. Ahol a gabonaneműek közül csak a rozs és a zab terem, a szőlő- és gyümölcskultúra meghonosítása pedig a XIX. század végén, a végleges megtelepedés korában történhet meg.

Bár 1874-ben hivatalosan eggyel több település található Magyarország térképén, a szegénységben is társ Szank és Móricgát még jó ideig nem tartozik az élhető települések közé, Móricgáton például – törvény ide-oda – az 187O-es évek végéig nem működik iskola. Az úttalan utak és a mindentől távoli lét igen magányossá teszi-teheti az itteni tanyán élőket, talán ez is oka lehet a községgé, közösséggé szerveződésnek. „Az 191O-es évek tájára sokakat utolért Szankon a magukra maradottság érzése” –írja együttérzően a könyv szerzője. Erdei Ferenc Szankot „jövevényfalunak” minősíti Futóhomok című könyvében. A sok településről érkezők sokféle értékeket hoztak magukkal, ezért „népük szerencsés elegy” írja Erdei. „Szank sok irányból történő benépesítéséből következett – teszi hozzá ehhez már Forczek Zoltán -, hogy mindig befogadó közösség lakta. Szankon természetes volt az egymás iránti nyitottság, a magukkal hozott sokféle  élet-tapasztalatokat megosztották, tanultak egymástól.”

Ez az életszemlélet segíti túlélni a gyötrelmes XX. századot. Az első háborút, az ugyancsak első vörös diktatúrát, válságot, második világégést, az ötvenes éveket. Az itt kevéske és rossz földjén kínlódó  szanki gazda – megint Erdei Ferenc bélyegzőjét használva – „maga nyomorúságával küszködő paraszt, van földje, de nem ura annak, hanem leláncolt szolgája.”

Mi segíti a túlélést? A befogadó, egymás felé jobbik arcukat mutatató szankiak szerencsés lelki alkatán  túl a bölcs kivárás is, a zord időkben „cifraszűröm kifordítom”- észjárás. Fontosabb kérdésekben – hol legyen a faluközpont? melyik utat építsék meg először, hogy kitörjenek az elszigeteltségből? – ha fogcsikorgatva is, végül mindig egyetértenek, és az így elfogadott döntést közös erővel szolgálják. Agyonvernek ugyan egy adószedőt a szankiak 1956-ban, de a kisebb „társadalmi bűnök” elkövetőit közös erővel védik, szinte rejtegetik. Nem engedik börtönbe vinni dr. Somogyi István főjegyzőt, a falu érdekeit mindig szem előtt tartó jeles értelmiségit. Sem a „koalíciós időkben”, sem az ötvenhatot követő megtorlás idején. Nem eshet bántódása Dinnyés Ferenc iskolaigazgatónak sem „ötvenhatos engedékenységéért”, kollégái és diákjai mentéséért Igaz, 1957-től szülővárosában helyezik vissza igazgatónak – „büntetésből”. (A száműzött majsaiak közül többen is Rodostóra lelnek Szankon, a szülőföldjéről kiátkozott ifj. Csábrády János gyógyszerész például tizenhat évet élhetett háborítatlanul itt, s végzett hasznos munkát, melynek gyümölcseit – helytörténeti kutatások, a Konecsni-hagyaték Majsára kormányozása –  visszaszolgáltatta hálátlan szülőföldjének. A hivatalos majsai vezetők által ímmel-ámmal fogadott Pongrátz Gergelyről teret neveztek el a szankiak – elsőként az országban.)  Közösségi döntéseik során a szankiak nem a pártpolitikai szempontokat nézik elsősorban, s ezt azzal hálálják meg a megválasztott vezetők, hogy az őket pajzsra emelő közösség érdekeit tartják döntéseik során elsődlegesnek. (Így kerek az alku, így jár jól mindenki.)

szanktortenet2

És mint a népmesékben, a bölcs kivárás végül elnyeri jutalmát.

A geológusok 1964 júniusában szénhidrogén-kincset találnak a térségben, és a kőolaj- és földgázbányászat központjául Szankot jelölik ki.

„A szerencse is közrejátszott abban, hogy Szank „a homokhátság olajos bölcsője” lehetett – írja a könyv szerzője -, hiszen ha az 196o-as évek közepén a térségben megjelenő olajipar letelepedési szándékát Kiskunmajsa vezetői kevésbé bizalmatlanul fogadták volna, ’nem került volna sor arra, hogy a kiválasztott település Szank legyen.”

A vállalat dinamikus fejlődésére jellemző, hogy 1964 őszi kilenc fős dolgozói létszám nyolc év múltán már 367 főre szaporodott. Nincs csodálkoznivaló azon, hogy a nagyvonalúan fizető vállalat központját a jelentősebb párt- és állami kapcsolatokkal rendelkező járási vezetés hamarosan, 1982-ben Kiskunhalasra költözteti. A kőolaj- és gáztermelés helyi teljesítménye az országos össztermelés 3, illetve 5%-át adja, országosan is jelentős értékteremtés folyik ebben az időben az addig lesajnált Homokhátságon. A szanki és a móricgáti termelőszövetkezetek is megerősödnek, és egyre harmonikusabb együttműködés jön létre az ipari és a mezőgazdasági termelő egységek között. A Haladás Tsz-ben előbb Kovács László, majd Vágó György, az Új Életben Forczek Ernő, a móricgáti Petőfi Termelőszövetkezetben Bódi Ferenc vezetése alatt a mezőgazdasági alaptevékenység mellett ipari melléküzemágakat is működtetnek – eredményesen. Mindeközben a helyi társadalom újbóli felülrétegződése is megvalósult az ipari és agrárértelmiség letelepedésével, és ez újabb energiákat mozgósított.

Közös összefogás eredményeképpen – de elsősorban természetesen az olajcég támogatásával –  felépül az új iskola, az új sportpálya, majd pedig 1986 őszére a Gy. Szabó Béla műveit állandó kiállításon bemutató Közösségi Ház. Kiépülnek a korábban fájóan hiányolt utak, a közterek, a vízvezeték. Ezt a diadalmas fejlődést látható örömmel követi a település legújabb „vívmánya”, a most megjelent monográfia.  S mint szinte minden, ez is irigylésre méltó közösségi összefogás eredményeképp jött létre. Például a korábban politikai ellenfélként megismert közszereplők összefogásával, a legutolsó húsz év kronológiájának pontos-gondos összeállításával, az előfizetési listák célba juttatásával, a majdani könyvbemutató megszervezésével.  Ezt az alkalmat is minden bizonnyal jóízű közösségszervezésre használják a település lakói, vezetői. Használhatják is nyugodt lelkiismerettel, mert valóban remek közös és közösségi teljesítmény értékhordozó munka az, ami most együttes akarattal, a napi politikán (és önös érdeken) túlnéző szemlélettel létrejött.

A szankiak példateremtő módon vigyáznak értékeikre. Hiszen az elmúlt időszakban megtanulták, s ha nem, hát megtanulják, hogy a továbbiakban is csak akkor jutnak előbbre, ha változatlanul természetes lesz közöttük az egymás iránti nyitottság, a jó szívvel megosztott sokfelől hozott élettapasztalat.

Kozma Huba

No Comment

Minden vélemény számít!

Previous post

Európa szegényei között Bács-Kiskun is

Next post

Óriási sikert aratott a titokzatos kert