A pusztákon sosem volt könnyű az élet, de mégis nagyon sokan választották a pusztai létformát. Az utolsó generáció, akiknek képviselői maguk is a pusztára születtek, és még megélték ezt az életformát, eltűnőben van. Velük együtt fog a múlt ködébe veszni a sok pusztai történet, amelyek szereplőit ők még személyesen ismerték. Az utolsó generáció egyik legutolsó képviselőjével, a 70 éves Deli Sándorral beszélgettünk kígyóspusztai otthonában. Visszaemlékezését alább olvashatják.

Apámék úgy jöttek ide a csólyosi oldalból, mert 1900-ban elkezdték a pusztát osztani. Nagyapám 18 hold földet íratott, de hogy azért fizetni kellet neki vagy sem, azt nem tudtam meg sohasem, az is lehet, hogy mint nagycsaládos kapta a földet, mert apámék 14-en voltak testvérek. Ebből nyolcan nevelkedtek fel, mert a kilencedik, József, a 18-as háborúban elmaradt… Aztán ahogy kiházasította nagyapám a családot, mindig vett fel egy-másfél holdra jelzálogot, mire meghalt, a családnak már csak egy-két holdja maradt.

A Szalaiak szintén szétaprózták a földet, azért is hívták egy időben Szalai falunak. Itt volt ugye a nagyapám, a Deli József, utána jóval föntebb a Szalai Jóska bácsi. Aztán ahogy meghalt, szétosztották a földet, hat testvér volt itt egymás mellett, a Szalai Gábor, a Szalai Piros, a Szalai Margit néni, a Szalai Lajos, és még ketten.

Nagyapámék először az istállót építették meg 1903-ban, ott laktak, ameddig ez a lakóház, amiben most beszélgetünk felépült, 1905-ben. Most 107 éves a ház, alapozás nélkül, vályogból készült.

Apám elmondása szerint ez valamikor tehénjárási puszta volt, ott a  föld végén volt a csordakút, még ma is meg lehet nézni. Ott akármilyen szárazság volt, mindig volt fű. Állítólag egy üst aranyat is elrejtettek ebben a csordakútban, legalábbis így mesélték, hogy ne vigye el a török, amikor volt a törökjárás. Kerestük mi is, de nem találtunk semmit. Egyedül a Farkas bácsi talált egy akkora gyűrűt, hogy a hüvelykujjára is nagy volt, de az nem arany volt, hanem réz. Egy holló volt rajta a szájában egy rozmaring virággal.

A tanya oldalában. A 42-es víz a töltést mosta. A távolabb látható szántás még ma is csontokat, cserépdarabokat rejt. A szántás mögötti jobbra található fás résznél van a csordakút, amelynek aranyát máig nem találták meg. Ott húzódik a csatorna is, amelynek nyomvonalán lőtte egymást a szovjet és a magyar hadsereg

Nem messze innen, olyan hétszáz méterre volt a pusztaház, már nincs meg belőle csak a rom, ahogy összedőlt. Ott lakott a csősz, vigyázott a pusztára, de hogy ki volt az, arra már nem emlékszem. A kígyósi hármashatárnál, illetve annál egy kicsivel lentebb, volt a másik pusztaház, az a Gémeséké volt, Csólyoson nekik van az a gépparkjuk, a nagytatájuké volt a pusztaház, ha jól tudom, egy külföldinek lett eladva. A harmadik pusztaház meg a mérgesi bekötőút mellett áll.

Ahogy hallottam, a csólyosi oldalon a csikósok voltak, a mérgesi oldalon meg a pásztorok, ott birkajárás volt, itt a csordajárás, ebből adódott aztán az egymással való kitolás. Volt, hogy a csikósok átjöttek ide, a tehéncsorda megvadult, szétszaladt. Aztán válaszképp fogták magukat a tehenészek, és ők is átmentek, állítólag Szegeden, a Tiszánál tudták csak megfogni a megvadult lovakat, de csak azért, mert megtorpantak a víztől.

Jégtáblán a Tiszán át

A kígyósi puszta a kígyókról lett elnevezve, benne van ez a csólyosi könyvben is, de anyám is így mesélte: amikor 1937-ben idekerült és kiment az aratásra, a kötni való gabona alá nem nagyon mert nyúlni, mert ott voltak a siklók, kígyók, félt. Amikor hordták össze a gabonát, akkor is volt, hogy kicsúszott belőle, de én is szoktam látni a mai napig kígyót…

A család másik ága Mindszentről származik, dédnagyapám onnan jött látogatni a lányát, a nagymamámat, apám azt mondta, borzasztó nagy ember volt, 2 méter 20 centi körül. Volt neki egy szögesbotja, odament a Tiszához, megfogta vele a jeget, kihúzta, ráállt, és a bottal irányította, mint egy csónakot, úgy jött át a Tiszán. Ahol kikötött, lentebb, onnét jött el még gyalog. Apám meg mondta, na, jön nagyapátok! Honnan tudja? Onnan, hogy volt két nagy kutyánk, és amikor néztek nagyon keletnek, akkor aznap este tényleg ideért. Fogta, lekapta a hátáról a zsákot, benne az 5-6 kilós kenyér, elővette a bugylibicskáját, és vágott a kutyáknak. Ez volt a legelső mindig.

1942-ben olyan vizes esztendő volt, hogy a ház végében, ott lebegett a víz. Innen építették a tanyasor legnagyobb részét, mert itt fehér agyag van. Anyám mesélte, karnyi halakat szedtek össze akkoriban. A gátat katona őrizte, a Takács sógorom édesapját ott lőtték agyon. Rálőttek a vízre, vadkacsára, a golyó gellert kapott, a bácsi pont az olajfát csipegette, amikor a puskagolyó a gerincén eltalálta. Baleset volt, annak mondták. Abban az évben születtem ide december 5-én.

Pár száz méterre a háborútól

Apám itthon maradt a háborúból, mert a csikó legénykorában mellbe rúgta, a mellkasa össze volt törve. De a háború ide is elért, amikor volt az ütközet itt az üllési falun fölül: ott van egy gyepes rész, a ruszkik ott táboroztak le. Van ott egy erdő, úgy nevezték, hogy a zsidó erdeje, mert a major tulajdonosa zsidó ember volt, ott volt két tank magyar katonákkal. Megtudták, hogy ott vannak a ruszkik a gyepes részen, szerencsétlenek be voltak szeszelve, visszafordultak, hogy majd ők megmutatják az oroszoknak, az oroszok meg kilőtték őket, ott is vannak eltemetve.
Apám mesélte, hogy a csatorna akkor még nem volt ilyen mély, itt menekültek a honvédek felfelé. Ahogy befordulunk itt feljebb a bekötőútra, ott van egy erdő, azt meg úgy nevezték, a város erdeje. Ott volt a többi magyar katona. A ruszkik elkezdték az erdőt veretni, a magyar tüzérség vissza, az itt volt a tanyától légvonalban 100-150 méterre. Apám mondta az anyámnak, párnával tömje ki az ablakokat, hogy ne látszódjon ki a világosság, nehogy odalőjenek. Amikor Gárgyánnál volt az ütközet és szuronyra mentek, szabályosan behallatszott a kiabálás, a hurrá, hurrá!

Én arra emlékszem, pedig még csak 2-3 éves lehettem, hogy bejött egy szovjet katona a szobába, és magyarázta, hogy málinko, málinko, mutatta, hogy neki is van otthon. Máig emlékszem a vörös hajára, és hogy szeplős volt, jó nagy magas ember. Aztán fel lett állítva egy Nemzeti Őrség azok ellen, akik jöttek volna rabolni, zabrálni a hadsereg nyomában, vittek volna mindent, de ha meglátták a karszalagost, már mentek is inkább.

Volt itt egy iskola, a Kakas bácsi lakott ott, a bátyja és az öccse, a Béla bácsi is kovácsmester volt. A műhely lett később az iskola, ott lakott a tanító, a Kovács Margit néni Félegyházáról. Amikor felépült a 3. számú iskola 38-ban, akkor szűnt meg a kovácsműhelyben az iskola, mi már a 3. számúba jártunk, ott végeztük a nyolc osztályt.


Az öreg hajcsár és a kőkecske titka

Gyerekkorunkban a Kulcsár Pistával jártunk ki a Beneth-féle major pincéjéhez, a Pista nagytatája járt ki Szabadkára Gárgyánból hízott ökröket venni. Megvette, kifizette, vonatra tette, és Pestre szállította a vágóhídra. Gyalog járt át, rongyos kabátban, de a mellény belseje, a foltok alatt, mind tele volt pengővel, papírpénzzel. Egyszer valahol a határszélén ráesteledett az erdőben, látott egy tüzet, odament megmelegedni. – Hova megy? – kérdezték tőle. Azt mondta, a tekintetes úr hajcsára, megy ki a szabadkai vásárba. Aztán úgy csinált, mint aki alszik, és akkor hallja, hogy mondja az egyik: – Üssük agyon az öreget, ez tele van pénzzel! –  Ugyan, nézz rá, ez még szegényebb, mint mi! Mit akarnál elvenni?
Az öreg egyszer csak úgy tett, mint aki éppen felébredt, elköszönt. Aztán a vásárban megint összetalálkozott a zsiványokkal, épp amikor fizette az ökröket kifelé: – Na látod? Mondtam, hogy üssük agyon az öreget! – hallotta, és ezután már nem nagyon mert menni, nehogy felismerjék.

Ennek a Beneth Gusztinak, akinek a majorságába kijártunk, lett egy kőkecskéje, legalábbis én az apáméktól így hallottam. A Beneth Gusztinak szerb származású volt a felesége, és amikor kitört a háború, átmentek szerbiába. Viszont az aranyat felolvasztották, és betonba öntötték, olyan kecske formájúra. Aztán a Beneth-féle majort szétosztották 49-ben, ha jól emlékszem 51-ben lett TSZ a helyén. Voltam is ott kint 12-13 évesen cséplésen, de állítólag ott ma már csak pince van, az épületet már széthordták. Felosztották a területet, a Kulcsár Béla ügyvédnek is volt itt területe – Majsán aki volt, a Patyi ószeressel szemben, az egyik lánya később Pesten élt, a másik kikerült Amerikába – de azt is felosztották, ott találták meg az emberek a kőkecskét. Arra használták, hogy feltették a vasboronára, hogy megnyomja. Aztán eltelt egy kis idő, jöttek a Beneth Guszti leszármazottjai, keresték a kőkecskét: – De hát ott van kint! – mutatták neki, de akkor már a lába letört. Kimentek, és akkor azt mondta a rokon: – Na, akkor jöjjenek ki Gárgyánba, azt esznek-isznak a kocsmában, amit csak akarnak! – Miért? – Hát ha maguk azt tudnák, akkor nem adták volna ide. Ez tele van arannyal!
Hogy aztán tele volt, vagy sem, azt nem tudom, de ahogy mesélték, a kőkecskét azt elvitték.

A temetőre telepített gyümölcsös

Az ötvenes évek aztán nagyon nehezek voltak, akkor volt ugye a Rákosi-rendszer, mindent államosítottak, 53-tól 55-ig meg olyan aszály volt… Az államosításkor az volt a helyzet, hogy itt nem nagyon volt mit tenni, elvették a földet, mehettek az emberek szántani. Jöttek hozzánk is az államosításkor, apám éppen lent volt Vásárhelyen csépelni, 3 mázsa munkásrészt kapott, még azt is el akarták vinni, mert az a kuláké. Meg tudta mutatni a papírjait, így maradt meg a része. De egyszer például találtak egy köteg dohányt, vasárnap reggel kijöttek, jött a rendőrség, mi meg épp hajtottuk be a birkákat. Egyből nekünk szegezték a kérdést, na, ugye a kuláké ez a birka? Dehogy azé, a miénk! Szerencsénk volt, nem vitték el.

Aztán 1959-ben a Bartos Jóska bácsi elkezdte átfordítani gyümölcsösnek a nagy partnak nevezett részt, alig haladt 2-3 métert, amikor sorra kerültek elő a koponyák. Nem merte tovább fordítani, jelentette. Félegyházáról jött ki a régész, mint gyerek kimentem akkor én is, mert találtak egy koporsót is. Abban egy női test volt, a lába közé betéve a kicsije, kivették a koponyát, azon még rajta volt a zöld levél meg a piros pünkösdi rózsa. Ahogy kivették és levegőt kapott, abban a pillanatban eloxidálódott. A régész azt mondta az 1300-as években temettek lábbal, ez is olyan korú lehetett. Összegyűjtöttek egy papírzsákkal teli koponyát, elvitték a 3. számú általános iskolához, hogy majd elviszik, de nem lett elvíve, aztán hogy hova lett, azt nem tudom. A régész szerint jól megtermett emberek lehettek, két méter fölött.

1967 májusában megházasodtam, édesapámat utána, szeptemberben vesztettük el. Anyukám itt élt velünk, ő 1997-ben halt meg, a feleségem 2000-ben. Azóta egyedül vagyok, család nincs.  2004-ben elmentem nyugdíjba, azóta csak a Jézuska néz rám.

Az utolsók

Széthúzódott itt már a nép, pedig ez a tanyasor volt a legsűrűbb. A Szalai Béni három hónappal fiatalabb mint én, még megvan, együtt jártunk iskolába, együtt gyerekeskedtünk. Tavaly télen már tüzelt, de előző télen nem: amikor elmentem hozzá, ott feküdt az ágyon. Mondtam neki: – Béni! Te nem tüzelsz? – Nincs itt hideg! – Már ne haragudj, de amikor az ablak nem enged ki egész nap, akkor nincs hideg? Elalszol, éjszaka meg szépen kihűlsz!
Nőtlen, egyedül van, az öccse meghalt, mondtam neki: – Ha nem gyújtasz be, én bemegyek az önkormányzathoz, és bevitetlek a szociális otthonba! – Olyan nincs! – Hát hogyne volna!

Voltunk itt mi szép számmal, nagy részük elment már, és aki elmegy, az már nem jön vissza. Volt itt múltkor egy házaspár, keresték a nagytata birtokát, mutatom nekik, ez volt az. Kié lett az a birtok, meg hogy honnan tudom, hogy ott van. Hát, mondom, onnan, hogy itt születtem, de hogy kié lett, azt nem tudom. Mert hogy tele van az jó fával, szóval nem a nagytata birtoka volt a fontos, hanem hogy mi van benne. Mert nem az az érdekes a közmondás szerint, hogy ki halt meg, hanem hogy mit hagyott.

Sokan már meg sincsenek. Van itt lent a Pista, ő még megvan, a Dudás Karcsi, vele néha összefutunk, a Jenei Maca, ő is megvan, a Szalai Joci már nincs meg, a Németh-lányok, a Balogh Rozi, ő is megvan még Majsán, az Oláh Jóska, a Vitéz gyerekek… a Kakas Jolán Dorozsmán lakik. Olyan jó húszan voltunk együtt gyerekek, de már nem vagyunk sokan.
A Budai Pista Üllésen van, ő már csak úgy kijár, a Horváth Feri van még aki itt lakik, én, a Béni, a Sós Misa, a Zoli… Senki más.
A másik tanyasorból szintén csak néhányan vannak már meg, az iskola sorából szintén… Alig vagyunk. Kihalt a puszta.

No Comment

Minden vélemény számít!

Previous post

Jubileum: 30 éve önálló intézmény a Móra

Next post

A parlament alelnöke köszöntötte a Majsa Alapítványt