Közéleti tanakodó indult  a Szent István Otthonban, Kozma Huba, Nahimi Péter és Kosik Sándor az alkalmankénti házigazda. A beszélgetések témája eddig 1956 volt,  de  szerencsére nem úgy, ahogy általában…

A kiskunmajsai nyilvános térben az 1956-ról szóló beszéd alapvetően az ünnepi megemlékezésekre korlátozódik. Az ‘56-os eseményeket általában az aktuális politikai felszólaló használja fel saját üzeneteinek közvetítőjeként, illetve ezzel párhuzamosan az oktatási intézmények adnak a vélt vagy valós elvárásoknak megfelelő ünnepi műsort. Ezek a pillanatban élő és csak ott és akkor fontos megszólalások elsősorban a befolyásolást, a domináns ideológiák kiszolgálását, valamint az ezekből következő identitás-építést szolgálják, persze csak rejtetten: hol a nemzeti identitástudat, hol a szabadság szimbólumrendszere, hol az iskolák hazafias nevelése mögé bújódva. Az ünnepi megemlékezések leegyszerűsített világa jellegénél fogva alkalmatlan a múlt mélyebb feltárására, értelmezésére, megtartására. Ha a közbeszéd csak ezekre a megszólalásokra korlátozódik, egy társadalom, egy helyi közösség, így esetünkben Kiskunmajsa történelmi eseményeinek feltárása, elfogadása, megtartása válik kétségessé  – ami rosszabb esetben az emlékezés elvesztésével, a történelmi felejtéssel járhat.

A felszámolódott közbeszéd

A nyilvános térben megjelenő közbeszéd, társadalmi vita  bántóan hiányzik Kiskunmajsáról: hogy miért, mikor és hogyan számolódott fel, bár roppant érdekes és fontos kérdés, borzasztóan messze vezetne. Ami nem jelenti azt, hogy a későbbiek során nem lehet vagy kell vele foglalkozni, ha a néhány héttel ezelőtt indult beszélgetős, töprengős sorozat elérkezik odáig.

A Közéleti tanakodó elnevezésre hallgató kezdeményezés a közbeszédet szeretné visszahozni a nyilvános térbe: az első alkalommal Kozma Huba, Nahimi Péter és Kosik Sándor 1956-ról beszélgetett a két meghívott egyetemi professzorral, Karácsony Andrással és Horányi Özsébbel.
A beszélgetés inspiratív voltát leginkább annak köszönhette, hogy 1956 nem mint felidézendő történelmi esemény állt a középpontban, hanem mint szaktudományi probléma: miként jelenik meg 1956 a jelenből kiindulva, a mindig a jelenből kiinduló emlékezés hogyan járul hozzá, vagy akadályozza meg, hogy ‘56 közös társadalmi alappá válhasson.

Az ellenőrzött múlt elleni védekezés

A beszélgetés alapján 1956 pillanatnyilag a személyesen átélt élmények, a politikai szándékkal közvetített üzenetek és a közvetítő tömegmédia koordináta rendszerében mozog: a pillanatnyi megszólalásokat, érdekeket közvetítő kommunikatív emlékezet egyelőre mesze van attól, hogy olyan történelmi ténnyé váljon, mint például az athéni demokrácia, a mohácsi csata. Hogy ez mennyire hosszú, és nehéz folyamat, Horányi Özséb érzékeltette. Azt hihetnénk, hogy az 1848-49-es szabadságharc már a közös történelmi emlékezet része, holott a Trianonhoz vezető nemzetiségi politika miatt a nemzetiségek másképp értékelik és olvassák ‘48-49-et.

Egyfajta kulturális emlékezet azonban már kialakult az 1848-49-es események kapcsán: megvannak a maga mítoszai, alapszövegei, filmjei. 1956 körül másfajta kulturális emlékezet alakult ki: a Kádár-rendszer az 1956 utáni évtizedekben olyan múltat konstruált, amely ‘56-os eseményeket rendszere elleni fellépésnek állította be, a kulturális emlékezet hordozóit ennek megfelelően alakította. Az államhatalom által ellenőrzött múlt ellenpólusaként alakult ki a rejtjelezett kommunikáció, amikor a fennálló rendszerrel szembeni gondolatok kódolva jelentek meg, vagy például a kettős nevelés, amikor az iskolai oktatásban átadott hivatalos ideológiát egy otthoni világképpel próbálták semlegesíteni, felülírni.

Karácsony András tanulmányában úgy véli, hogy a rendszerváltás időszakában egy rövid ideig volt esély egy újfajta kulturális emlékezet kialakulására, ez azonban nem volt tartós: leginkább azért, mert nem készültek olyan könyvek, filmek, amelyek 1956-ot átemelték volna a közösség élményvilágába, nem képződtek a történelmi események körül populáris mitológiák: az évenkénti hivatalos ünnepségek erre nem alkalmasak.

1956 Kiskunmajsán: a felejtés útján

Innen folytatódott december 3-án a beszélgetés, immár Nyerges Benjamin vendégszereplésével. A beszélgetés tétje az első töprengő után az volt, hogy Kiskunmajsa 1956-os eseményeiről sikerül-e úgy beszélni, hogy az emlékezést ne fenyegesse a felejtés veszélye.

A kiskunmajsai ‘56-os eseményeket és az azokban résztvevők megítélését korántsem övezi olyan vita, mint a budapestiekét: a majsai eseményeket a helytörténészek feltárták, az emlékeket összegyűjtötték, a történések tulajdonképpen kanonizálva jelentek meg a Kiskunmajsa Históriájában, és a Beszélgetőkönyvben. Az újabb visszaemlékezések, a napvilágra kerülő újabb adatok nem módosítják, inkább csak részletezik, színesítik a majsai ‘56-os eseményeket, tulajdonképpen ez volt a hétfői beszélgetés tapasztalata is.

Ha viszont a kiskunmajsai ‘56-ról minden el lett mondva, az a kérdés, hogy a róla szóló beszéd milyen irányt vesz. Az nem valószínű, hogy a közeljövőben a kulturális emlékezet részévé válna (a fentiek miatt), és az sem valószínű, hogy az ünnepi megszólalásokba mélyebben beépülne: túlságosan egyéni, személyes, közeli a hivatalos megemlékezések szimbolikájához. A legvalószínűbb irány az elhallgatás, a felejtés. Ha már minden el van mondva, nincs miért megszólalni.

Új történetek a majsai eseményekről

A felejtés ellenszere az lehet, ha a majsai ‘56-os események ismét a közbeszéd részévé válnak: új kérdések, szempontok kerülnek megfogalmazásra, például a majsai eseményeket elbeszélő történet narratív elemeinek vizsgálatával, kik az elbeszélők, milyen pozícióból beszélnek, melyek az elbeszélések hangsúlyos, kevésbé hangsúlyos elemei, módosultak-e ezek az idők folyamán, van-e összefüggés a Majsa történetében szintén kiemelt jelentőségű rendszerváltás és a majsai ‘56 között. De annak vizsgálata is a beszédfolyam elapadása ellen szólna, amiről Karácsony András beszélt: hogyan működik Kiskunmajsán a kommunikatív emlékezet ‘56-ról. Ennek része lehet az, amiről a hétfői beszélgetésen is szó volt, hogyan élték meg a családok az eseményekben résztvevők üldöztetését, elítélését, a családon belül hogyan hagyományozódtak a történetek a következő generációra, vagy éppen ellenkezőleg, hogyan kerülték később ezeket a témákat.

Mivel már minden el van mondva, le van írva, össze van gyűjtve, közre van adva, a majsai ‘56-os eseményekről való közbeszéd leginkább akkor indulhat újra, ha a vizsgálódás tárgya áthelyeződik az események rekonstruálásáról például az események elbeszélésére. Nem a régi történetek lesznek ismételgetve, hanem új történetek íródnak arról, hogyan lett elbeszélve Kiskunmajsán 1956.

No Comment

Minden vélemény számít!

Previous post

Jogerős: felmentették Kolompár Orbánt

Next post

A titkok kertje