A Tavaszköszöntő gála sikere után idézzük fel, mi történt a karácsonyi hangversenyen, ami tényleg minden idők egyik legprofibb előadása volt a majsai fúvószenekartól. Visszatekintés az archívumból.

CAMERON CROWE 17 ÉVVEL IFJÚKORI ÉLMÉNYEI UTÁN KÉSZÍTETTE EL 2000-BEN A MAJDNEM HÍRES CÍMMEL BEMUTATOTT FILMJÉT. A RENDEZŐ A HETVENES ÉVEK ELEJÉN 15-16 ÉVES KORÁNÁL IDŐSEBBNEK HAZUDVA MAGÁT TUDÓSÍTOTT A ROLLING STONE-NAK, A KOR LEGJELENTŐSEBB ZENEI SZAKLAPJÁNAK  MENŐ ZENEKAROK TURNÉIRÓL, MINT A LED ZEPPELIN, A LYNYRD SKYNYRD (A SWEET HOME ALABAMA CÍMŰ IKONIKUS DALUKAT  MINDENKI ISMERI) VAGY ÉPPEN AZ ALLMAN BROTHERS BAND, AKIK EKKORIBAN AKÁR TÖBB SZÁZEZER FŐS HALLGATÓSÁG ELŐTT LÉPTEK FEL. A FIATALKORI ÉLMÉNYEK ALAPJÁN KÉSZÜLT FILM AZONBAN JÓVAL TÖBB A HETVENES ÉVEKBE TETT RETRO UTAZÁSNÁL, BÁR LEGALÁBB ANNYIRA TÖKÉLETES LETT EZEN A TÉREN, MINT 2012-BEN BEN AFFLECK ARGO-AKCIÓJA, S SIKERESEN KIKERÜLTE AZT A KÖZHELYNEK ÁLLÍTOTT CSAPDÁT IS, HOGY A SZTÁRZENEKAROK SZÍNPAD MÖGÖTTI TOBZÓDÁSÁNAK BEMUTATÁSÁVAL VESSE ÖSSZE A RAJONGÓKNAK MUTATOTT VILÁGOT A VALÓSÁGGAL.

2000-ben azért már elég régen lehetett tudni, hogy miközben Tina Turner a féjével énekelte az I’ve Been Loving You Too Long orális örömszerzésként megélt változatát, Ike Turner rendszeresen agyba-főbe verte, így inkább csavart egyet a sztorin. A rajongóknak, hallgatóknak dobott Mátrix megkésett és így feleslegessé váló leleplezése helyett azt mutatta be, milyen nehéz, mennyi ellenállásba ütközik a zenekari, hallgatói, kiadói elvárások ellenében az igazság bemutatása, s hogy az őszinteséggel csak mindenki nyerhet: a zenekar, a rajongók, a média. S persze maga a film is, hiszen így jóval általánosabb és éppen ezért ma is érvényes, önmagán túlmutató kérdéseket tett fel, amelyek egészen a máig hatolnak.

Ez esetben egészen a kiskunmajsai fúvószenekar karácsonyi hangversenyéig, amelyről a felvezetés alapján írhatnánk a továbbiakban az elvárásoknak megfelelően, burjánztatva a jelzőket az októberi városi ünnepségekről szóló beszámolók modorában, vagy ellenkezőleg, akár azt is bemutathatnánk, milyen volt valójában minden értékével és hibájával együtt.

Ez alkalommal azonban majd mindegy melyik utat választjuk, a karácsonyi koncert valóban fergeteges sikert aratott, s bár ez különösebben nem értékmérő, most valóban együtt járt a közönségsiker a minőséggel.
Az idei koncert (illetve hogy repül az idő, most már a tavalyi) sokkal feszesebb volt, mint az előző, a határozott műsorszerkezet oltárán képesek voltak a szintén és mindig nagy tetszést arató Ütőegyüttes vendégszereplését is beáldozni, akik így csak két darabot játszottak, vagyis ütöttek el – de a japán repertoárt nélkülözve talán még egy harmadik, ráadás darabot is elbírt volna a hangverseny, amivel ráadásul valamivel több jutott volna Abonyi Attiláéknál a cameoszerepnél. A feszes koncertprogram most azonban csak ennyit adott nekik, de a fúvószenekar sem engedte el magát: az első részben öt, a szünet után három darabot adtak elő a ráadásokat nem számolva.

Abonyi Attila és a Kiskunmajsai Ütőegyüttes a Kiskunmajsai Ifjúsági Fúvószenekar december 23-án megrendezett karácsonyi hangversenyén a Konecsni György Kulturális Központban.

Ami különösen izgalmassá tette az estét a jól bejáratot biztonsági darabok elkerülése, a kortárs művek előtérbe helyezése: Steven Reinecke Pilatus: a sárkányok hegye című művét 2002-ben komponálta, Jacob de Haan a Kék variációkat 1992-ben, míg Samuel R. Hazo amerikai zeneszerző A tegnap öröme című kelta darabját 2006-ban, míg a záró, szintén ír Lord of the Dance 1996-ban keletkezett Ronan Hardiman tollából (és Michael Flatley lábából). A friss és üde művek tematikusan is szépen kapcsolódtak egymáshoz, egészen különleges volt az első részben a Pilátus, a Kék variációk, a kelta Tegnap öröme és a sort záró Morricone sorozat.
Ezt a tökéletességet a második részben sajnos már nem sikerült megismételni, a kakukktojást a közönségdarabként eljátszott ABBA Best of jelentette: az alapvetően programzenére épülő koncertrepertoárba teljesen felesleges volt egy közönséget megcélzó darabot betenni, a kompromisszum ráadásul megbontotta a hangverseny ívét is. A programzene kínálta szubjektív és Morricone esetében a referenciális fantáziákat felváltotta a nosztalgikus visszaemlékezés a korra, a zeneszámokra.

A műsorszerkezet apró megbicsaklása talán fel sem tűnt senkinek, ahogy az sem, hogy az általunk referenciálisnak mondott Morricone válogatás alapjaiban elhibázott, persze ez nem Bozóki Jánosék hibája, ezt az összeállítást mindenütt a világon így, ilyen sorrendben játszák. A válogatás a Volt egyszer egy vadnyugat egyik főmotívumára épül, amely a filmtörténet talán egyik, de a western minden bizonnyal legbrutálisabb, legmegrázóbb jelenetének kísérő zenéje. Az ír McBain család készül a megözvegyült családfő új feleségének, Claudia Cardinale érkezésére. – Megyek, hozok a kútról egy kis friss vizet – mondja a családfő, s miközben felhúzza, a lánya dudorászva készíti az asztalt, a nagyobbik fia már a bakon ül indulásra készen az állomásra. A madárcsicsergés egyszer csak elhallgat, a beálló csendben csak a szél fütyülését lehet hallani. Mindhárman mozdulatlanná dermednek, de a férfi szemszögéből körbe pásztázott táj teljesen üres. A bokorból felröppenő madárraj oldja a feszültséget, a lány elmosolyodik, ekkor dörren az első lövés. Az apja a madarakat nézi, azt gondolva, rájuk vadászik a rejtőzködő lövész, de aztán meglátja az összeeső lányát, és ráébred: őt lőtték le. – Mary! – üvölti, s rohan felé, amikor eldördül a második és a harmadik lövés őt is leterítve, a negyedik a bakról éppen lekászálódó idősebb fiúval végez. Ekkor rohan ki a házból a vörös hajú szeplős kisfiú, akinek arcát mutatva szólal meg a fúvószenekar által is játszott főmotívum: az udvaron holtan hever a családja, édesapja, nővére, bátyja, a bokrok rejtekéből előbújnak a gyilkosságot elkövető banditák. – Na és ezzel mit csináljunk, Frank? – kérdezi az egyikük, mire Henry Fonda csak annyit mond egy méretes köpés után: – Most már hallotta a nevemet – és szétlövi a kisfiú fejét.

Ez nem illusztráció, ez valóban Henry Fonda – Frank – pisztolya a végzetes, megrendítő pillanatban.

Morricone zenéje elválaszthatatlan a jelenettől, s ha ennyire erős referenciával rendelkező művet választ a zenekar, azt nem elég csak jól játszani – ha nem sírja el magát a zenét hallva az ember, akkor nem ér semmit, egy újabb Morricone témára átugorva meg szó szerint lelövik a dramaturgiát – ami az összeállítás készítőjének hibája persze, de talán érdemes lett volna belenyúlni, s az előadás helyett a drámát hangsúlyozni. Akár úgy, hogy a főmotívum zárásaként valóban eldörren egy pisztoly – ha Haydn lövöldözhet, a kiskunmajsai fúvószenekar is, G. Kovács Gáborék talán még adnának is kölcsönbe egy pisztoly nevű alkalmazott hangszert a
hangversenyre.

És tulajdonképpen ennyi

És tulajdonképpen ennyi. A szerkezeti, dramaturgiai, emocionális szeplők ellenére csaknem tökéletes koncertet adott a fúvószenekar, s valóban megvalósult, amiről a hangverseny előtt a zenekar vezetője, Bozóki János beszélt: sikeresen integrálták az új generációt a zenekarba, amivel valóban jóval teltebb, gazdagabb lett a hangzás, és a koncert­darabok is összehasonlíthatat­lanul jobban szólaltak meg, mint az előző néhány évben. Persze a hangzással is rengeteget kísérleteztek egészen az utolsó pillanatig, a koncert előtti beszélgetésünk napján találták ki a tubások új helyét, de alig néhány nap múlva, a hangversenyen már nem ott ültek, ahová berajzoltuk őket tavalyi utolsó számunkban, helyet cseréltek a harsonásokkal.

Nehéz lehetett az átmenet a zenészeknek, még nehezebb nekünk, hallgatóknak, de megérte a türelmes várakozás. Ismét van egy kiváló zenekara Kiskun­majsának, ami mint a Kövidinka, az idő előre haladtával még jobb lesz, egyre csak jobb lesz. Majd jövőre meghallják – ha elég gyorsak lesznek, és tudnak jegyet vásárolni.

No Comment

Minden vélemény számít!

Previous post

Megérkeztek a tegnapi halálos baleset képei

Next post

Hatmilliárdos csalás az édesszájú Bács megyében